Akkoriban azt hiszem, nem figyeltem eléggé, belelazultam a létbe, aztán egy méltatlan helyzet kapcsán majdnem elszakadt a lelkem, majdnem hagytam is, kis híja volt, tényleg.
Megtaláltam egy versemet abból az időből, milyen jó, hogy ide a blogba azt írok, amit akarok. 🙂
Vagyok a szégyen.
Vagyok a toll.
Vagyok a méz, és vagyok bor.
Vagyok a kín, a hang és a mély,
a fekete szélén a fekete fény.
Vagyok a dráma.
Vagyok a könny.
Vagyok az arcomon hűvös közöny.
Vagyok a félelem, vagyok a bűn…
… vagyok a tétova cérna a tűn…
Vagyok a moccanás, a felkavart por.
Vagyok a tollammal kijelölt sor.
És pont ez az. Ki tudom jelölni a sor(s)omat, nem kell hagynom mégsem, azt, ami lehúz, eszembe jutott, hogy nekem már soha többé nem kell egyedül lennem. Van gyógyító közösségem, van terapeutám, szupervízorom, nem kell kiégnem semmilyen élethelyzet miatt. Erről írtam “A farkas szempillája” c. mese kapcsán, amivel akkoriban saját élményként dolgoztam Boldizsár Ildikóval, aki segítőm, mesterem, nagy örömömre mostanra barátom is lett. Föntebbi verset neki mutattam meg először.
Olyan csodásan össze tudnak érni a dolgok, ha figyelmesek vagyunk… vasárnap este Ildikó a PIM kertjében beszélgetett Röhrig Gézával.
Ez a beszélgetés nekem érvényes volt, finom, okos, pontos, mély. Nem tudott másmilyen lenni, hiszen két önazonos, szép lelkű ember találkozott. Ildikó olyan volt, mint egy laza és bölcs indián asszony, aki egyszerűen képtelen a felszínen fecsegni, mikor tudja, milyen kincseket lehet előhívni az emberekből, akiknek történetük van. Mindenkiből tehát.
Piró barátnőmmel ültünk és hallgattuk Gézát – volt gimis osztálytársunkat – beszélgetni jelenlétről, boldogságról, lelkiismeretről. Vele kapcsolatban sosem volt kérdés, hogy ő az egyike azon keveseknek, akiknek a neve a hitelesség, érvényesség kapcsán eszembe jut.
Géza a beszélgetés egy pontján mintha zavarba jött volna, úgy érezte, mintha valami guru szerepbe kényszerülne, de szó sem volt ilyesmiről. Csak ők mélyre mentek, mi meg sokan voltunk.
Sok ember figyelmének kereszttüzében élni nem könnyű feladat, nem is tud mindenki felelősséggel beleállni, esetleg közben hazudik, melléél, mást hirdet, mint amiben idejét s kedvét leli. Ez baj, de szerencséjére azt az életrészt kevesen látják, nem lepleződik.
Amióta foglalkoztat a tudatosság, valódi lélek-jelen-lét, minden érzékszervemmel keresem azt az emberi minőséget, amiben láthatóvá, érzékelhetővé válik, hogy amiről valaki beszél, az ott van-e a mindennapjaiban, az élményeiben, érzéseiben. Vasárnap két ilyen ember együtt volt jelen, épp ebben a minőségben.
Ildikó és Géza tehát beszélgettek ott a kertben, szó került saját sorsról, annak irányíthatóságáról, boldogságra való képességről, életrendről. Néhány fontos töredékre emlékszem, ezeket a gondolatokat szeretném megosztani.
“- A sorsod nem szabad, hogy elhomályosítsa azt, aki valójában vagy. Fájni muszáj, de szenvedni tilos.” Egyszerű és tűpontos, és azt hiszem ebben van az igazi felelősség: Dönthetünk úgy, hogy benne maradunk a reményvesztett, békétlen állapotainkban, sodródunk, mintha semmi közünk nem volna többé a saját életünkhöz, igyekszünk túlélni az életet, örökös hivatkozással az elszenvedett traumákra, vagy úgy, hogy elfájjuk ugyan, amit el kell, de közben/utána kialakítjuk az új élettervet, haladunk saját ügyünkkel. Időt kell hagyni ennek is, de ott van a remény, hogy – segítséggel – ki tudok jutni a mélyből. Bejártam én is ezt az utat, most visszanézve valószínűleg könnyebb lett volna benne maradni a sopánkodásban, ez az ösvény viszont, amire rátaláltam, épített, gazdagított.
“A boldogság hajszolása, keresése vakvágányra visz. De ha van egy ügyed, ami annyira fontos, hogy a boldogságodat is feláldoznád érte, akkor megtapasztalhatod. A boldogság nem jár, hanem egy járulékos érzés.” A szenvedélybetegek és társfüggők miatt kiegészíteném: olyan ügyről van szó, amivel nem ártok sem magamnak, sem a környezetemnek.
“Erkölcsi teljesítmény legyen minden napban, mert önmagában annak, hogy ez vagy az a vagyontárgyad, szeretőd, gyermekeid megvannak, nincs sportértéke, mert nem lehet mindenkinek.”
A függőknek is ki kell alakítaniuk egy új életrendet, új, személyiséget építő rítusokkal, új közösséggel, a felépülés egymásra épülő lépéseivel. Nehezített pálya, pozitív szülői minta nélkül kell kialakítani olyan példaértékű életrendet, ami tovább adható, s közben türelmet, kitartást tanulni. Az anonim közösségek 12 lépéses programjai sokat segíthetnek ebben, elakadás esetén pedig érdemes konzultációs, terápiás lehetőségeket igénybe venni.
Szóljon hozzá