Egy út

Ha egy mondattal kéne leírnom, hogy mit köszönhetek ennek az egész folyamatnak, azt mondanám, hogy egy barátot aki segített kiásni azt a valakit akit én magam temettem el sok-sok évvel ezelőtt.  Ez egy hosszú és összetett folyamat vége, azonban a folyamat titkaival úgy gondolom hogy Ő rendelkezik, én csak találgatom és mondom amit érzek ezzel kapcsolatosan. Remélem, hogy hasonló problémákkal küzdő embereknek lehet ez a néhány mondat az utolsó lökés, hogy meg merjék próbálni, mert higgyétek el, hogy megéri és életetek egyik legmeghatározóbb élménye lesz!

Kezdjük mindjárt az elején. Én nem saját szántamból mentem el az első konzultációra. Édesanyám miatt vettem részt az egészben, mert az egyetlen emberi érzés ami még maradt bennem az a lelkiismeret-furdalás volt amit vele szemben éreztem. Senki más nem tudott volna rávenni, Ő is csak hosszas könyörgés és rábeszélés árán.

Nem vagyok büszke azokra a mondatokra amiket most le fogok írni, de ez az igazság és ez is az út része volt amit bejártunk együtt Piroskával.

Telefonos időpont egyeztetés alapján megérkeztem a Bihari János utcába az első konzultációra, kb. 3 évvel ezelőtt. A fejemben nem igen járt semmi, csak az hogy én nem akarom ezt az egészet, nyűg, miért segítene, mitől lesz jobb? Amúgy is be akarok tépni, mi a szart keresek én itt? De felcsengettem az anyukám miatt.

Kellemes csalódás volt az első perctől. Piroska kávéval meg teával kínált, látszólag érdekelte, hogy ki vagyok én és hogy mi van velem. Bevallom őszintén, hogy úgy voltam vele, hogy hazudni fogok, hogy minél előbb vége legyen, mehessek haza és téphessek be.

Leültünk Piroska dolgozó szobájában. Kérte hogy meséljek magamról. Ezt sem akartam, nem tudtam, hogy mit mondjak, mit akar hallani és még mindig nem értettem hogy ez az egész mire is jó tulajdonképpen. Ritkán találkoztam életem során olyan szituációkkal amikor nem tudtam megszólalni, de ez olyan volt. Hazudni akartam, de nem tudtam, valami megakadályozta. Piroska személye, a nyíltsága, a hozzáállása, az hogy mellém ült le, nem velem szemben ahogy a mindentudó orvosok, hogy nem erőltette a dolgokat, hogy nem dobálta nekem a kérdéseket, hogy emberként kezelt nem egy lecsúszott drogos senkiháziként.

Elkezdtem hát mesélni neki a gyerekkoromról, a szüleimről, az életemről, a börtönről, érzésekről amikkel nem tudok mit kezdeni, tulajdonképpen mindenről amiről csak úgy gondoltam hogy érdekes lehet.

Mikor lejárt az idő, meg voltam döbbenve. Szinte vártam, hogy újra találkozzunk, nagyon mély benyomást tett rám a találkozás. Kaptam Tőle egy feladatot. Azt kérte, hogy írjak két fogalmazást a jövőmről. Az egyikben arról írjak, hogy hogy alakul ha nem változtatok az életemen, a másikban pedig arról, hogy mi történik ha változtatok.

Kihívásokban gazdag feladat volt, ami a változtatós fogalmazást illeti. A nem változóst viszonylag rövidre zártam, nem jósoltam magamnak túl fényes jövőt, alig lett 3 oldal az egész fogalmazás, tartalmatlan és rövid volt, akár a rám váró élet. Nem tetszett.

Itt tartsunk egy kis kitérőt.

Tudni kell, hogy abban az időben amikor börtönben ültem én tudatosan végiggondoltam a hibáimat amiket életem során elkövettem, változni akartam, nem akartam visszajutni, új ember akartam lenni, és azt hittem, hogy össze sikerült szednem az ehhez szükséges tudást akaratot és tapasztalatot. Na ez volt életem legsúlyosabb tévedése. Igaz, hogy tudtam hogy mit kellene tennem és mi lenne a helyes, de gyenge voltam hozzá amint a kísértés ismét elért odakint, a való életben.

Többé nem loptam el semmit, de a drogok meghatározóbbak voltak az életemben mint azelőtt bármikor. Lemondtam magamról, elkallódtam, nem éreztem magam sem embernek sem a családom tagjának sem a társadalom részének. Kitekintés vége.

Térjünk vissza a fogalmazásokhoz.

Nem tudom, hogy az alapvető szándék mi volt ezekkel a fogalmazásokkal, de bennem egy folyamat kezdete lett, aminek a vége felbecsülhetetlen.

Nekifogtam a második fogalmazásnak, amiben a változásokról kellett írnom.

Azon vettem észre magam, hogy csak jönnek a gondolatok a szavak, a mondatok egymás után, hogy jókedvvel írom amit írok. Hát persze, hiszen az én eltemetett személyem írta az én rég elfeledett vágyaimat azzal a lelkesedéssel és életszeretettel ami én voltam azelőtt. Ebben a fogalmazásban, ha csak papíron is, egy elmesélt történetben le tudtam zárni dolgokat a múltamról, elengedni múltbeli sérelmeket, belenyugodni személyek elvesztésébe…… Folytathatnám, de azt hiszem ennyi elég a szemléltetéshez.

Megelégedetten olvastam el újra és újra, alig vártam, hogy Piroska elolvassa.

De rengeteget gondolkoztam a találkozásig. Azon járt a fejem, hogy ha leírtam ezeket a dolgokat, akkor mégiscsak élnek bennem ezek a vágyak, él bennem az a személy aki ezt AKARJA és nem kell mást tennem csak a mostani személyiségemet ’megöletni’ ezzel a személlyel. Ez a gondolat aztán elterelt oda, hogy hoppá, ez a nő tudhat valamit, úgy hogy életében nem látott, alapvetően ellenszenvvel érkeztem és mégiscsak áthatolt néhány védvonalamon. Azt éreztem, hogy bíznom KELL benne, mert ha ő nem tud segíteni, akkor soha senki.

A következő alkalommal felolvastam neki a fogalmazást. Úgy láttam meghatotta, talán meg is lepte, nem erre számított, fogalmam sincs. Az biztos hogy részéről is személyesebbnek éreztem ezután a kapcsolatunkat.

E-maileket váltottunk, amikben videókat küldött, vagy írásokat, egy filmet amit szerinte érdemes lenne megnéznem (megnéztem, érdemes volt, de erről majd kicsit később).

Az első ilyen videó amit kaptam a sebezhetőség erejéről szólt. A címét olvasva magamban az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy mi ez a faszság? A sebezhetőség gyengeség, egyenlő a halállal, legalábbis az én világomban.

A videó rádöbbentett, hogy az a gyengeség amit én látok a sebezhetőségben, valójában őszinte emberi érzések amik megkülönböztetnek minket az állatoktól. Szóval én egy állat vagyok……. De ki a bánat akar állat lenni, ha egyszer lehet ember is?

Elég sorsfordító pillanatként tartom számon az életemben.

A mai napig nem tudnám megmondani, hogy miért kaptam ezt a videót, de mintha személyre szabták volna, úgy vágott pofán hogy a fogaimat köptem ki tőle. Ekkor tűnt fel hogy az én érzelmekkel csordultig telt gyermeki lelkem úgy eltűnt, mint szürke szamár ködben, és én észre sem vettem, sőt nem is zavart. Egészen idáig.

Ekkortájt sokat álltam a tükör előtt, és ez most nagyon bután fog hangzani, de fürkésztem a saját tekintetem, kerestem benne az érzéseket és mondogattam magamnak hogy megint érezni szeretnék, nem sóvárogni valami után amit ha nem kapok meg nem tudok létezni.

Időközben megnéztem a filmet is.

Egy férfiről szólt, aki rákos lett. Elvált volt, de volt egy gyermeke. A betegsége ráébresztette, hogy az idő baszott módon véges…….

Ahogy ugyanabba a folyóba sem léphetünk kétszer, nem tudjuk visszahozni a múltat, és nem tudjuk pótolni azt amit a múltban elvesztegettünk. Ez érthető bármire, a családtól az élményeken át egy vagyontárgyig. Kinek mi fontos.

Neki az elvesztegetett idő volt fontos. Fel akart élete végéig a családja számára építeni egy házat. Most elkezdte szorítani az idő, hát nekilátott, betegségét eltitkolva a családja elől.

Akit érdekel nézze meg, nem akarom a film teljes tartalmát leírni, az megy mindenkinek. Inkább kiragadom a lényeget, ami nem más mint hogy a szándék, a felismerés, az akarat és a kitartás együtt, ha csak rövid időre is, de megvalósította az álmát. Visszakapta családját, és felépítette a közös otthonukat. Számára ez volt a boldogság, ezért élt, és ha csak röviddel a finish előtt ért is oda, oda ért. Mi ebből a tanulság? Hogy bármekkora pöcs az ember bármennyi ideig, akkor is lehet változtatni, és meg is éri. A férfi például nem kevesebbet kapott érte, minthogy boldogan élt amíg meg nem halt.

Én ezt szántam a tartalmi résznek, és konkrét élményeknek. Ezek az én személyes tapasztalataim, kedves vagy olykor keserű emlékek életem eddigi legkegyetlenebb csatájáról.

De hogy mi a jó benne? Az hogy ezt a csatát együtt nyertük meg Piroskával,  azoknak akik engem szeretnek, mert visszakaptak, és nekem, mert én visszakaptam az életemet.

A mai napig ha beszélünk, érdekli hogy mi van velem, hogy alakul az életem, beszélget velem kötetlenül, mert ÉRDEKLEM, mert ő igazán EMBER.

Az ő ereje nem abban rejlik, hogy jó neve van a szakmában, vagy hogy mikor mennyit és hol tanult. Persze ez is fontos vele kapcsolatban, mert ezért jó szakember.

De az ő “fegyvere” az empátia.

Összegezve tapasztalataimat, azt kell hogy mondjam, hogy egy más gondolkodásmódot adott az enyém mellé, ami jobb emberré tesz.

Én ezt kaptam, ezt tartom gyógyulásnak és amíg élek hálás leszek ezért.

Budapest, 2016. 01. 22.