Miért Addikt-Art?

Home / Általános / Miért Addikt-Art?

Pár szó a névválasztásomról

Az egyik ok, hogy nagyon tetszik ez az áthallás: addig tart… amiből pedig következik a másik, amiről most írni fogok.

Évek óta figyelem a függők józanságmunkájában rejlő erőfeszítést, örömöket, zuhanást, szenvedést, aztán a mégis kibomló teljességet. Ahogyan szépen, lassan, lépésről lépésre, “lassan sietve” rátalálnak saját életükre és óvatosan – figyelve minden rezdülésre -, elkezdik élni azt. Kevesen csinálják végig, mert ez nem egy fájdalom nélküli út, igaz, sok örömöt is rejteget. Vannak, akik csak átmeneti enyhülést keresnek, józan heteket, hónapokat, aztán visszatérnek a régi tánchoz. Ezt is sokszor látom, és – bár nagyon hamar megtanultam hogy nem lehet mindenkinek segíteni – a mai napig őszintén sajnálom, mikor valaki inkább visszafordul.

A józanságmunka élethosszig tart, amiben a hangsúly a személyiség fejlesztésén van, nem a szerhasználat abbahagyásán. Aki úton van, pontosan tudja, hogy a leállás önmagában talán a legegyszerűbb része az egésznek.  A leállás nem a célja, hanem alapfeltétele, eszköze kell legyen a felépülésnek, önmagában csak a szárazsághoz elegendő, a józansághoz ennél többre van szükség. Emiatt az egyik legfontosabb kérdés egy függő számára a “miért iszol/drogozol” helyett, hogy “miért hagynád abba”? Ha erre születnek jó válaszok- amik túlmutatnak a másik folytatólagos hibáztatásán, a körülmények okolásán -, fontos mérföldköveket tudunk lerakni, érdemes nekivágni, kijelölni a célokat, eszközöket, és cselekvésbe fordítani a sokszor végeláthatatlannak tűnő elmélkedést.

Az út megtételéhez sokféle módszert, segítőt, intézményi segítséget választhatunk. Az addiktológiai konzultáció hangsúlyosan az “itt és most”-ban működik, fókuszában a megcselekedhető tartomány áll, vagyis a folyamat során a klienssel együtt gondolkodva a konkrét problémákhoz konkrét cselekvési tervet rendelünk, ez a konzultációk során nyomon követhetővé válik.

Azt hiszem, a felépülés, józanságmunka egyfajta szubjektív művészet: a felépülő függőnek az előítéletek és tudatlanság ellenszelében kell jelen lennie és azon munkálkodnia, hogyan tudná értékesebbé tenni a saját -, és ezáltal mások életét is.

Szándékom szerint a blogban – természetesen kérésre név nélkül, nickkel – időről időre közzéteszek képeket, dalokat, verseket, fontos szövegeket, amik segíthetnek abban, hogy érintett és kívülálló is el tudjon szakadni a “minden fejben dől el/akaraterő kérdése az egész/én tudom, mi a jó a másiknak” hamis és kártékony illúziójától.
… mert az addikt-art éppen addig tart, amíg tudatosan, önreflexív módon élünk.

A felépülés, újjászületés témájához választottam egy csodálatosan szép tunguz népmesét is, Lotilko szárnyairól.

LOTILKO SZÁRNYAI

Élt egyszer egy repülő ember, úgy hívták, hogy Lotilko. Két szárnya volt, amelyekkel gyakran magasan az erdő fölött repült, felszállt egészen a fellegekig, sokszor még magasabbra is, és nemegyszer megtörtént, hogy túl messzire repült otthonától.
Történt egyszer, hogy megint csak messzire szállt, és közben ráesteledett.
– Itt kell töltenem az éjszakát valahol. Majd csak reggel szállok haza – gondolta, és egy ismeretlen településen szállt le.
De legalább jó embereknél kopogtatott volna éjjeli szállásért! Szerencsétlenségére éppen Teventejre talált.
Elõször szívesen fogadta Lotilkót, még meg is vendégelte. De amikor látta, hogy Lotilko leveszi válláról a szárnyait és az ágya mellé helyezi, dühbe gurult.
– Minek neki a szárny? – gondolta. – Van lába, tehát tud járni, van keze, tehát tud dolgozni. Minek neki akkor a szárny?
Amikor aztán Lotilko álomba merült, magához vette és elrejtette a szárnyait.
Felébredt reggel Lotilko, kereste a szárnyait.
– Teventej, hol van a szárnyam? – kérdezte.
– Megmondom, csak elõbb elmegyek vadászni.
El is ment Teventej a vadászatra, messzi földre. Nem maradt otthon más, csak a felesége meg a gyerekei.
– Áruld el, hová rejtette férjed a szárnyamat? – kérte Lotilko Teventej feleségét.
– Igazán nem tudom – felelte az asszony. – De ha tudnám, sem mondanám meg!
Nagyon félt az asszony az urától.
Kiment Lotilko az udvarra, és látta, hogy madarak szálldosnak vígan a levegõben.
– Madárkák, hej, madárkák, nem tudjátok, hová lett a szárnyam?
– Nem mondhatjuk meg, Teventej megölne bennünket!
– Áruljátok el, és én egy kövér rénszarvast hozok nektek érte! Egész seregetek jóllakik belőle!

Mire a madarak:
– Hozzad a rénszarvast, aztán megmondjuk!
Egy kövér rénszarvast ejtett zsákmányul Lotilko, és nagy lakomát rendezett belőle a madaraknak. Úgy megszállták azok a szarvast, mint a sűrű felleg, rövidesen csak a csontjai fehérlettek.
– Most aztán mondjátok meg végre, hol van a szárnyam! – kérte ismét Lotilko.
Mire a csókák így feleltek:
– Keresd először a folyó egyik partján, aztán meg a másikon!
No, erre már nagyon megharagudott Lotilko.
– Hogy görbüljön meg a csőrötök örökre! – kiáltott fel haragjában.
Az átok azonnal megfogant. Ezeknek a madaraknak meg egész nemzetségüknek egyből meggörbült a csőrük, és úgy is maradt mind a mai napig. Azóta hívják őket görbecsőrű csókáknak.
Megérkezett Teventej a vadászatról, kérlelni kezdte őt Lotilko:
– Most már mondd meg, hol a szárnyam, hogy hazatérhessek!
De Teventej csak nevetett gonoszul:
– Add nekem a csizmádat, aztán visszaadom a szárnyad!
Gondolkodóba esik Lotilko, nézte a jó meleg bőrcsizmáját. Hogy lesz meg nélküle? De hiszen visszakapja a szárnyát, akkor aztán meglesz csizma nélkül is!
Lehúzta lábáról a csizmát, és odaadta Teventejnek. Az meg elrejtette a csizmát is, aztán megint nagy vadászatra indult.
– Add vissza a szárnyam! – kiáltott utána Lotilko. De Teventej most is csak nevetett rajta.
Segítségért ment akkor az emberekhez Lotilko:
– Adjatok nekem egy pár jó csizmát. Láthatjátok, lábbeli nélkül maradtam!
De az emberek csak a fejüket rázták:
– Egyetlen fölösleges pár csizmánk sem maradt!
Nem adtak neki, mert ők is féltek Teventejtől.

Látta Lotilko, hogy senkitől sem várhat segítséget, és hogy csak saját maga segíthet magán. Elindult hát az erdőbe madártollat gyűjteni. Sok-sok madártollra volt szüksége, hogy új szárnyat készíthessen magának.
De azért elkészítette.
Éppen felcsatolta a szárnyat a vállára, amikor Teventej megérkezett a vadászatról.
Felszállt Lotilko a magasba, Teventej meg kiabált utána:
– Lotilkooo, Lotilkooo! Hová mész?
– Megyek haza, a szülőföldemre! – hangzott fentről a boldog válasz.
Teventej csak nézte, hogyan lengeti Lotilko a szárnyát a magasban a széles pusztaság fölött, akár egy hatalmas madár… Repül, száll, és egyre kisebbnek látszik. Aztán végleg eltűnt a szeme elől.
Egyszeriben ő is leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy a magasba emelkedjék, mint Lotilko.
Szaladt a rejtekhelyhez, ahová Lotilko szárnyát rejtette. Felcsatolta a vállára, meglengette, próbált repülni, de bizony, nem ment. Nem és nem tudott elszakadni a földtől!
Próbálta a felesége, mindhiába. Ő se tudott felemelkedni a levegőbe.
– Nem ér ez a szárny egy fabatkát sem – mondta a férjének. – Vesd a tűzbe, el kell égetni.
Teventej fogta Lotilko szárnyát, tűzre vetette. El is égette. Nem is tanult meg a mai napig sem repülni.

hozzászólások(1)

  • ÁGI
    July 14, 2016, 9:53 am  Reply

    Itt a bizonyosság, hogy bár szárnyakat elvehetünk,akár birtokolhatunk is, repülni csak keveseknek sikerül,mert ahhoz bizony több erő és hít kell.

Szóljon hozzá