Hányadik vaspántnál tartasz?

Minden élethelyzetnek van meséje. Legutóbb a felépülők Sorsfonó műhelyén a Békakirályt meséltem. Az eredetit, amiből végre megtanulhatjuk, hogy nem dolgunk a békát csókolgatni, de dolgunk behúzni a saját határainkat, még akkor is, ha erre saját mintát nem igen kaphattunk. Megtanulhatjuk, hogy nem dolgunk selyemágyikóban kárpótlásként az élet megpróbáltatásaiért csókra várni és belekényelmesedni a létbe. Persze egészen másfajta olvasata is van ennek a mesének – mint mindegyiknek –, mi most a megszabadulás, méltó élet témájához igyekeztünk közel kerülni.

Először majd mindenki az öreg Királynak látta magát, aki végre megmondja a királykisasszonynak a tutit, hogy a tetteinek következményei vannak és vállalná már el a felelősséget. Aztán, ahogy belementünk a mesébe, haladtunk a történetben és párhuzamosan a saját valóságunkban, egyszer csak megváltozott a nézőpont. A legtöbben már éppen békaként falnak repülve, becsapódva, odakenődve látták magukat, sőt olyan is akadt, aki már az odakenődésen is túl volt, kellett volna átváltoznia épp, de nem akart királyfivá válni a felelősség miatt! Egyelőre szemlélődik, gyűjti az erőt, mondta. Tudja, merre kéne tartani, de nem szívesen áll bele a saját életébe, könnyebb megmondani másoknak, hogyan kellene viselni magukat. Nagy lecke ez a mese.  Eljátszhatunk királyokat, királynőket, de felnőtté válás nélkül aligha fog menni ezeket a minőségeket beépíteni.

És a végén VasHenrik… na, hát hozzá alig néhányan tudtak közel kerülni, pedig mindenki tudta, hogy a Királyfihoz tartozik, ha ő végre elindul, a hűséges Henrik is megszabadul. De az érzéseinkhez, a fájni is tudó lélekrészünkhöz közelmenni nagyon ijesztő mindenféle minta nélkül, hiszen már a szüleinktől is csak a vaspántok felhelyezésének technikáját leshettük el, sok mindent megúszva így. Igaz, épp az élet megélésből maradtunk ki sok éven keresztül, jó annak a maroknyi embernek, akire ez nem igaz. Ahogy figyelem, sokuknak – megtartó közösség ide-oda -, nincs meg a közepe, kénytelen az egóját hizlalni tovább, nem is tehet mást. Önvédelem. Önvédelem?

Az út befelé van, ez az időszak most alkalmas arra, hogy csendben legyünk és kapcsolódni próbáljunk ahhoz, akit mi magunk is cserbenhagytunk sok-sok évvel ezelőtt. Tényleg, te hány éves voltál, amikor cserben hagytad azt a kislányt/kisfiút, akit jelentéktelenné tettek azok, akiktől felnőni tanulni lett volna jó? … ki voltál, mielőtt az lettél, amit elvártak tőled?

Itt az eredeti mese hiteles fordítása:

Békakirály és Vashenrik

Hajdanában, amikor a kívánságoknak még foganatja volt, élt egy király, akinek minden leánya szép volt, de a legkisebb oly szépséges, hogy elámult még a nap is, valahányszor az orcájára sütött, pedig az sok mindent látott már. A királyi palota mellett sűrű erdő sötétlett, és az erdőben, egy öreg hársfa tövében volt egy forrás; ha mármost nagy volt a hőség, a királyleány kiment az erdőbe, s kiült a hűs forrásnak szélire; ha pedig elunta magát, elővett egy aranygolyót, feldobta és elkapta, és ez volt kedvenc mulatsága.

Történt pedig egyszer, hogy a királyleány az aranygolyót nem tudta elkapni, hanem a golyó lepottyant, és belegurult egyenest a vízbe. A királyleány hiába figyelte, merre gurul, a golyó eltűnt, és a kútfő mély volt, annyira mély, hogy nem is látszott az alja. Akkor sírva fakadt a királyleány, és egyre keservesebben sírt, és teljesen vigasztalhatatlan volt. És amint ott sírdogált, valaki megszólította: „Mi bajod, királyleány? Hiszen úgy zokogsz, hogy a kő is meglágyulna tőle!” Ő körülnézett, honnét is jön a hang; egyszerre csak megpillantott egy békát, amint kidugja rút, busa fejét a vízből. „Ah, te vagy az, te öreg vízlapátoló!” – mondta. – „Én bizony az aranygolyómat siratom, amely belepottyant a forrásba.” – „Nyugodj meg, ne sírj – felelte a béka –, én segíthetek rajtad, ámde mit adsz, ha kihozom a játékszeredet?” – „Amit csak akarsz, kedves béka – így ő –, ruháimat, gyöngyeimet és drágaköveimet, sőt az aranykoronát is a fejemről.” A béka így válaszolt: „A ruhád, a gyöngyöd, a drágaköveid és koronád nem kellenek, de ha szeretni fogsz, ha társad és játszópajtásod lehetek, ha melletted ülhetek asztalkádnál, ehetem arany tányérkádból, ihatom pohárkádból, alhatom ágyacskádban: ha mindezt megígéred, akkor lemerülök és felhozom neked az aranygolyót.” – „Ó, igen – így a királyleány –, megígérek mindent, amit akarsz, csak hozd vissza az aranygolyómat!” Csakhogy azt gondolta: mit is fecseg ez az ostoba béka, hiszen a vízben kuksol a hasonszőrűek között, ott kuruttyol, és úgysem lehet senki emberfiának a társa.

A béka, hallván az ígéretet, lebukott a víz alá, majd egy idő múlva felbukkant, szájában a golyóval, amelyet kilökött a pázsitra. A királyleányt elöntötte az öröm, amint viszontlátta szép játékszerét, felkapta, és elszaladt vele. „Várj, várj!” – kiáltott a béka. – „Vigy magaddal, nem tudok oly gyorsan szaladni, mint te!” De mit használt, hogy torkaszakadtából vartyogott a királyleány után! Az már meg sem hallotta: hazafutott, és csakhamar el is feledkezett a szegény békáról, aki mászhatott vissza forrásába.

Másnap, amikor a királyleány a királlyal és az egész udvarral az asztalnál ült, és aranytányérkájáról eszegetett, egyszerre csak – liccs-loccs, liccs-loccs – valaki fölcaplatott a márványlépcsőn, s amikor fölért, bekopogott, és így kiáltott: „Legkisebb királylány, engedj be!” Ő odaszaladt: látni akarta, ki van odakünn, de amint ajtót nyitott, hát a béka kuporgott előtte! Mire ő sebten becsapta az ajtót, és visszaült az asztalhoz, reszketve félelmében. Észrevette a király, mily hevesen dobog leánya szíve, s kérdezte tőle: „Mit félsz, gyermekem, tán egy óriás áll az ajtó előtt, és el akar vinni téged?” – „Óh nem – felelte ő –, nem óriás az, hanem egy undok béka.” – „Mit akar tőled az a béka?” – „Óh, kedves atyám, amikor tegnap az erdőben a forrásnál játszadoztam, aranygolyóm a vízbe pottyant. S mert annyira sírtam, a béka kihozta nekem, s mert annyira kívánta, megígértem neki, hogy a társam lesz, de kicsit sem hihettem, hogy ki tud jönni vizéből. Mármost itt van ő, és bekéredzkedik hozzám.” Közben a béka másodszor is bekopogott, és így kiáltott:

„Legkisebb királylány,
engedj be!
Nem emlékszel, mit ígértél
tegnap a forrás
hűs vizénél?
Legkisebb királylány,
engedj be!”

A király pedig így szólt: „Amit megígértél, meg is kell tartanod; eredj és engedd be.” A királyleány odament, ajtót nyitott, mire a béka beszökdécselt, végig a királyleány sarkában, egészen annak székéig. Ott megállt, és így kiáltott: „Emelj magadhoz!” A királyleány vonakodott, mígnem reá parancsolt az atyja. Alighogy fönt volt a széken a béka, máris az asztalra kéredzkedett, és amikor már ott ült, így szólt: „Most pedig told közelebb aranytányérkádat, hogy együtt eszegessünk!”

Ő ezt is megtette, de látszott, hogy nem szívesen. A béka jó étvággyal evett, ám a királyleánynak majd’ minden falat a torkán akadt. Végül így szólt a béka: „Immár jóllaktam, és most fáradt vagyok, vigyél hát a hálókamrádba, vesd meg selyemágyikódat, hogy benne nyugovóra térhessünk.” A királyleány sírva fakadt, mert irtózott a hideg békától, és megérinteni sem merte; s most fektesse az ő szép tiszta ágyacskájába? De a király haragra lobbant, és azt mondta: „Aki segített, amikor bajban voltál, azt később se nézd le!” Mire a királyleány megfogta két ujjal a békát, fölvitte, s letette a sarokba. Csakhogy amikor ágyba bújt, a béka odamászott, s így szólt: „Fáradt vagyok, ott akarok aludni, ahol te: emelj magadhoz, vagy megmondlak az apádnak!” Ettől gurult csak igazán dühbe a királyleány! Felkapta a békát, és teljes erejéből a falhoz vágta. „Most aztán pihenhetsz, te undok béka!”

De amint az lehullott, már nem béka volt, hanem szép szemű, nyájas pillantású királyfi. A király akarata szerint ő lett a királyleány kedves és hites társa. És elmesélte a királyleánynak, hogy egy gonosz boszorkány elátkozta volt őt, és a forrásból senki más nem szabadíthatta meg, csak ő, a királyleány, és hogy másnap együtt mennének az ő birodalmába. Azzal elaludtak, s másnap reggel, amint fölébredtek a napsütésre, jött egy hintó nyolc fehér lóval, mindegyiknek fehér strucctoll volt a fején, és aranyláncok díszítették őket, és hátul a hágcsón állt az ifjú király szolgája, ő volt a hűséges Henrik. A hűséges Henrik annyira elbúsult, amiért béka képében sínylődik a gazdája, hogy három vaspántot veretett a szívére, nehogy szétpattanjon a fájdalomtól és a bánattól. A kocsi pedig azért jött, hogy az ifjú királyt hazavigye birodalmába; a hűséges Henrik mindkettejüket a hintóba segítette, majd ismét hátulra állt, örvendezve ura megszabadulásán. És amint haladtak valamennyit, hall a királyfi hátul egy roppanást, mintha eltört volna valami. Hátrakiáltott:

„Henrik, törik a tengely!” –
„Uram, a pánt repedt el,
amely szívemet közrefogta,
mert az bánatnak volt a foglya,
amíg a forrás aljadéka
volt otthonod, s te benne béka.”

Még egyszer, majd még egyszer hallatszott útközben a roppanás, és a királyfi mindahányszor azt hitte, törik a tengely, pedig csak a pántokat hallotta, amint lepattannak a hűséges Henrik szívéről, mert ura immár megszabadult, és immár boldog volt.

Jacob és Wilhelm Grimm

Gyermek- és családi mesék

Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1989

Márton László fordítása